delphoi

Rémisztő-e a középszerűség?
Vajon ki az, aki gondolkodik ilyenen? Egyáltalán, mi szükség kategorizálásra? Pontosabban, kinek van szüksége rá, hogy bekategorizálja az embereket?
A kiemelkedőknek nem hiszem. Aki csak az alkotásra koncentrál, és kiemelkedő benne, annak nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák. De ehhez egészséges önértékelésűnek kell lennie. 
Az, aki ugyan kiemelkedő, de ebben nem biztos, máshoz hasonlítgatja magát, s attól érzi magát különbnek, ha mások is visszaigazolják ezt. Vagyis ennek a típusnak már kellenek a kategóriák.
Aki középszerű-elnézést a kifejezésért-vagy nem tudja, hogy az, így nem törődik vele, vagy azt hiszi, ő kiemelkedő és mostohán kezeli a sors, és nincs az őt megillető helyen.
Ezenkívül számtalan egyéb típus van, de elvesztettem az érdeklődésem, hogy ezt boncolgassam.

Sokkal inkább az foglalkoztat most, hogy baj-e a középszerűség? Bármilyen értelemben. Azoknak, akik őket kiszolgálják, semiképp. Ők vannak a legtöbben, ergó nekik szolgálni a legkifizetőbb. És mi van azokkal, akik felismerik középszerűségüket és netán szenvednek tőle? Egyáltalán ki találta azt ki, hogy valamiben kiemelkedőnek illik lenni? Az iskola? A szülők? A társadalom?

Ha kiemelkedőkké válunk valamiben, főként olyan tevékenységben, amelyet a társadalom megbecsül, az boldogságot, de legalábbis megelégedést ad?
Mindenesetre nem hiszem, hogy ha kiemelkedővé válnék, az megadná a vágyott boldogságot. Illetve azt az érzést, hogy a helyemen vagyok. Azt hiszem, az átlagosnak is megvan a helye a világban. (Jelenleg a középszerűség demotiváló szürkeségével küzdök.)

Hiszem ugyanakkor, hogy mindenki rendelkezik egy vagy több olyan képességgel, ami kiemeli őt az átlagból. (Mindenki kiemelkedő tehát valamiben? Akkor tényleg mi értelme a kategóriáknak, az osztályzásnak az iskolában, a valamihez képest hasonlítgatásnak?) Visszatérve, ha mindenkinek van egy/több képessége, amiben legalábbis tehetséges, akkor ennek a képességnek a használata, illetve kiaknázása a mindennapi életben, a munkában nyújthat elégedettséget. Akkor itt most ellentmondok önmagamnak, a fent írtaknak?

...
Gondolkodtál azon, mik a (rejtett) képességeid? Miben vagy jó? Itt nem arra gondolok, hogy milyen munkákat láttál el eddig, milyen pozíciókban foglalkoztatnak. Hanem arra, hogy mit érzel erősségednek. Mennyire vagy tisztában ezzel? Érdemes erre időt szakítani és komolyan elgondolkodni róla. Én például közel negyvenévesen értettem meg, hogy kitűnő hallgatóság vagyok, nagyszerűen összegzek, az egészet látom és nem a részleteket. Nyilván ez még édeskevés ahhoz, hogy belőjjem az ideális pályát, de óriási előnyt ad, ha megértem, miben vagyok jó.

Hiszem azt is, hogy bármikor módosíthatsz pályát. Az ember tizenévesen jószerével fogalmatlan a képességeit illetően, pedig ekkor hozza meg az első döntést, milyen irányban induljon el. Nem véletlen lehet találni oly sok már nem fiatal pályaelhagyót. Negyven körül már biztosan megvoltak az első (sokadik?) hivatásbeli pofonok, és a sikerélmények is. Nem kedvelem azt a sajnálatos tényt, hogy az eddigi pályád, betöltött pozícióid determinálják és beszűkítik a jövőbeli lehetőségeidet. Az, amit eddig csináltál, amilyen munkát végeztél, az csak ennyit jelent, nem többet. Nem mond el rólad semmit. Mennyire azonosítod magad a munkáddal? Nekem, amikor elvesztettem egyet, évekig tartott, hogy rájöjjek, én nem vagyok azonos a foglalkozással, amit végeztem és aztán elvesztettem.

Ha meg akarod találni miben vagy jó, hol vannak az erősségeid, célszerű azt is kutatni, hogy miben tudsz igazán önfeledt lenni. Mi okoz örömet? Boldogságot, ellazulást, a helyemen vagyok érzést. Ha sikerül felidézned, minek a segítségével élheted át ezeket az érzéseket, az ismét közelebb vihet önmagadhoz. 

Visszakanyarodva az átlagossághoz...mindenki addig átlagos, amíg rá nem lel saját erősségeire, képességeire és ezeket szolgálatába állítja? Vagy inkább ezen képességek szolgálatával rátalál a saját helyére és beteljesíti célját?
Sok kérdés, ami remélem, elgondolkodtat. Ha közölnivalód akad, ne fogd vissza magadat.

Emizz

Gondolatomat folytatva a kontrollálásról, a csoportdinamikáról akartam írni. 
Érezted már úgy, hogy mindig megismétlődnek veled ugyanazok a rossz dolgok? "Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba." Illetve kétszer csak nem lesz már sz*ros a cipőd ugyanattól...  Sajnos dehogynem. 
Addig ismétlődnek ugyanazok a sémák, amig nem méltóztatsz észrevenni és tenni ellene. De ezt borzasztó nehéz megtenni. Te is ugyanazokat a mintákat ismétled újra meg újra. 

Pszichológusok valószínűleg azt mondanák, ezek már egészen kisgyermekkorban berögzült minták, sémák, amiket a családból hozunk. Azon alapulnak, hogyan szerettek minket, milyen volt a családban a kommunikáció, hogy élte meg a család a feszültségeket, stb. Vallom ennek igazságát, bár úgy vélem, mindezeknek mélyebb gyökere van. Itt jön előtérbe a hitvallásom, miszerint ezeket a kereteket és korlátokat bizony mi állìtjuk oda magunknak, okkal és szándékosan. A mi felsőbb, bölcsebb énünk tudja igazán, mire van szükség lelkünk, szellemünk transzformálásához. 
Nem kell, hogy egyetérts, hibáztathatod a sok hülyét körülötted, akiknek köszönhetően olyan nehéz a sorsod. Akármit is vélsz, miért ismétlődnek meg bizonyos dolgok veled újra, az nem változtat a tényen, hogy ez bizony megtörténik. Mindenki hülye és te vagy helikopter?

Nem kedvelem az instant bölcsességeket. Megmondóemberrel már teli a social média, készen szállítja a Facebook a megható videókat mások felismeréséről, ami nem változtatja meg a te életed. Végignézed a videót, megdobogtatja szìved más bölcsessége(?), a kétmondatos, neon hátterű okosságok olvastán bólogatsz, vagy bosszankodsz és a következő poszt után már el is felejted. Meg is veregetheted a saját válladat, gondolván neked már semmi újat nem lehet mondani, te ezeket eddig is tudtad. Aztán pedig minden folytatódik ugyanúgy.

Azt mondta a terapeuta, hogy másokat nem változtathatok meg magam körül. Hazudok, ha azt mondom, hogy nem próbálom meg minden nap, ezerszer. Iszonyatos energiát pazarlok erre, meg bosszankodásra, méregre, panaszkodásra. Magyar szokás lenne? Nem tudom, de a csontjaimban is benne van.
Ha csak töredékét ennek az energiának arra fordítanám, hogy a saját hozzáállásomat változtassam meg a helyzetek, emberek felé, vajon mit érhetnék el? 

Boldogságnaplót kellett vezetnem. Minden áldott nap 3 dolgot bele kellett írnom, olyan dolgokat, amik aznap boldogságot adtak. Maga az ötlet tetszett, mégis több, mint nevetségesnek éreztem, hogy ilyesmit irogassak. Mintha a fogamat húznák, úgy álltam hozzá a dologhoz. Közhelyes dolgok kerültek bele, de minden nap egyre több és több dolog jutott az eszembe. Ez a nagyon minimális erőfeszítés pedig elég volt ahhoz, hogy más színben kezdjem látni magam körül a világot. 

Azt hiszem, az egyik legnehezebb dolog a gondolatainkat egy bizonyos irányba terelni, összpontosítani és uralkodni csapongásukon. Legalábbis nekem nehéz.
A meditáció egy út lehet a gondolatainkon való uralkodáson. Nem gyakorlom rendszeresen, bevallom. Lehetne gyakrabban. Ugye, a híresen gyenge kitartásom...
De arra gondoltam, néhány meditációs anyagot rögzítek, amit aztán meg lehetne hallgatni a blogon...Még gondolkodom kicsit rajta.

Kíváncsi vagyok, te hogyan uralkodsz a nem kívánt gondolatokon. Ki hogyan kontrollálja elméjét? Miféle technikákat ismersz?
Ígérem, a következő téma a csoportdinamika lesz. Hacsak nem akad jobb javaslat.

Ma hízelegtek nekem. Hízelgek magamnak, amikor azt mondom, a dícséret nem hat rám. Ez nem igaz. Viszont mindig felbőszít az, ahogy másokat meg lehet vezetni. A dícséret, melynek célja a kontroll és a hatalom, a hízelgés kivétel nélkül mindenkinél működik. 

Megtanultam uralkodni a reakcióimon, ezért mások úgy vélik, racionális vagyok. Nem vagyok az, kérdezd csak meg a férjemet, neki tuti más a véleménye. Mondtam is neki, hogy meg fog döbbenni, ha hallja, más mit emelt ki, mint erényemet. Azt mondták, az érzelmeimet jól félre tudom tenni és szükség esetén racionális döntést hozok. Részben igaz, tanult folyamat, hatalmas önkontroll kell hozzá, de ennek oka sokkal inkább csak félelem a nyílt érzelemkimutatástól. Megtanultam ugyanis, hogy az érzelmekkel kiválóan lehet manipulálni másokat. Persze más kérdés, hogy aggályosan figyelek arra, hogy ezt ne tegyem. De más ettől gond nélkül alkalmazza. Mindig megkérdem magam, vajon a hízelgés, amit hallottam, minek szól, mi a célja. Nem véletlen, hogy olyan férjet választottam, aki 12 év alatt néhányszor mondta csak, hogy szép vagyok. Vajon a hozzánk közel állóktól a hasonló véleményeket másként értékeljük? Dícséretnek inkább? Amikor magasra csap bennem az önelégültség lángja, ezt mindig megkérdezem. Olyan hamisan vagyok szerény. 

Van egy kollégám, akit nagyon nehezen viselek. Pontosabban, ha jól végiggondolom, majdnem minden munkahelyemen volt egy ilyen, sőt, még a suliban is. Ezek tulajdonképpek a csoport alfahímei, pontosabban vezéralakjai. Nem feltétlen külső alakjukban kimagaslóak ők. A csoport tagjainak irányításában alkotnak maradandót. Először csak nem értettem-de tényleg!-miért nem kedvelnek engem. Sosem hízelegtem, az őszintétlenség nem barátom. Egyenesen értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy bizony sokszor heves ellenszenvet, versengést, kivagyiságot, ő vagy én vetélkedést váltok ki. Ma már bizony értem, hogy számtalan módon kommunikáltam kimondatlan el nem fogadást feléjük. Sosem jelentettem pedig konkrét veszélyt rájuk. Nem vagyok vezéralak, sem népszerű típus, barátaimat egy kezemen meg tudom számolni, nem török dominanciára, csendes-passzív ellenálló vagyok, aki valószínűleg még idegesítőbb nekik, mint az előbb felsoroltak.

Jelenlegi munkahelyemen a kolléga, akit nem kedvelek a hízelgés fekete-öves mestere. Legalábbis a felső berkek felé. Ilyenkor mindig megkérdem magamtól, hogy hogy lehet, hogy tanult, intelligensnek tartott emberek nem veszik észre a manipulációt? Hát ennyire szükségünk van mások elimerésére? Attól érezzük magunkat jobbnak, tehetségesebbnek, ügyesebbnek, ha ezt mások elimerik? Ez azért van, mert a bennünk élő gyermek pusztán figyelemre, szeretetre vágyik? Vagy ez valami más? És az igazán tehetségesek rendelkeznek valami belső plusszal, egyfajta tartással, ami a világ ellenében sem kérdőjelezi meg magát? Vagy pont ellenkezőleg: a világ ellenében lesznek ők igazán biztosak magukban?

A kolléga mesteri módon ráérez arra is, mi az, amit rejtegetni akarsz a világ elől. Általában ez a kisebbségi komplexus és a nagyravágyás ellentmondásos keveréke. Mindenki meg van győződve saját fontosságáról, ugyanakkor reszket attól, hogy valaki más rámutat valamilyen hiányosságára. Ő ügyesen rátalál kiszemelt áldozata gyenge pontjára, hízeleg és biztat, hogy többre vagy képes, és az élet méltatlanul igazságtalan veled. Felszítja a versengés tüzét, a kivagyiság érzését. Támogatóként, barátként áll melletted, látszólag legalábbis. A többség bekajálja. Én meg nyomom a csendes ellenállást. Megkaptam már jótanácsként, hogy csak egy kisgyerek dacoskodik ilyesfajta lázadással. A józan bölcs ezt elfogadva, a játékszabályok betartásával egyszerűen csak kivonul a játékból. Ettől jócskán messze vagyok, sajnos.

De ahogy írtam is korábban, legyünk türelmesek magunkkal, fogadjuk el korlátainkat, helyünket a világban, a játékban. Önmagad csiszolása hosszú folyamat. Kár, hogy a türelem ennyire nem erényem. Hiszem, hogy mindig ott fáj a legjobban, ahol változnunk kell.
Neked hol fáj a legjobban?

Emizz

Kiábrándító volt a fejvadásszal a telefonbeszélgetésem. Már amikor személyesen találkoztunk, akkor is éreztem, hogy rám, mint személyre nem kíváncsi. Futószalagon jönnek hozzá az emberek, akiknek gondolom ad néhány jó tanácsot és már megy is a dolgára. Értem én, hogy neki nem a jelentkezőkből van fizetése, hanem a munkáltatókból. Számok vagyunk mi neki, nem többek. Gyorsan felméri a helyzetet, dönt és már kategorizál. Az idő pénz, megértem. Én, naiv, kis szöveggel készültem neki magamról: mik az erősségeim, mik a gyengeségeim (bizony!), őszinte akartam lenni vele, bíztam abban, hogy a segítségével idővel rá találhatok a nekem megfelelő pozícióra. Igen, tudom, most megveregethetem a vállam: ülj le, Pistike, egyes. El sem jutottunk ehhez a részhez. Hasznos javaslatokat azért kaptam tőle, ó, nagyon is! Arra vonatkozóan, hogy a munkáltató szempontjainak hogyan tudok megfelelni, az önéletrajzomból kiemelve azokat a pontokat, amelyeket illettek a meghirdetett pozícióhoz.

Amúgy a könyv, amit most olvasok (Ayn Rand: Az ősforrás), olyan gyönyörűen írja le ezt: „Nem rosszindulatból tették. Nem az érdemeiről ítélkeztek. Nem hitték azt, hogy értéktelen. Egyszerűen csak nem voltak kíváncsiak arra, hogy jó-e.”

Az állásinterjú a munkáltatóval végül nem ment vészesen, de nem is jól. Az ügynök másnap már meg sem akart ismerni a telefonban, hideg és elutasító hangnemben közölte a döntést és már tette is le a telefont. Nem baj.

Mostanában azon gondolkodom, hogy a legkisebb ellenállás felé kell menni. Amerre korlátok, nehézségek, akadályok vannak, azt az utat nem nekem szánták. Igen, önjelölt 'Ezot Erika' vagyok, lehet megkövezni. És igen, minden bejegyzés ilyen stílusban fog íródni-úgyhogy vagy azért olvass, mert érdekel és te is hasonló beállítottságú vagy, vagy pedig azért, hogy jól megbotránkozhass rajta és beolvass nekem, meg a többi hasonszőrűnek. Tőlem elférünk mindannyian.

Visszatérve az akadályokra és nehézségekre…Nem mindig láttam én ezt így. Valami nem megy? Valakinek nem vagyok szimpatikus? Fussunk neki még egyszer, meg még egyszer…Még ennél is durvább az a hitem, hogy mindannyian a nehézségekből és akadályokból tanulunk, sőt, mi több, nemesedik a lelkünk. Habár ezt még mindig igaznak érzem, mostanában felerősödött bennem az a hit is, hogy nem szenvedni jöttünk erre a világra, de komolyan…Valami nem megy? Vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni. Menj arra, ahol simán és gördülékenyen mennek a dolgaid…

Ha visszanézek életem eseményeire, a fordulópontokra, akkor ezek mindig hirtelen felindulásból született döntésekből fakadtak, amelyekből egyenes út vezetett, akadályoktól mentesen a megvalósításig. És ahol a korlátokba ütköztem, azoknak nekifuthattam ezerszer is, téphettem a számat, pazarolhattam az energiámat, nem történt semmi. Csak beleragadtam áldatlan, vért izzadó helyzetekbe, ahol azt éreztem, még a bőrömet is levedlem, és a húsomat marcangolom, de akkor sem változik semmi. Nem kívánok arra energiát pazarolni többé, ami amúgy sem megy.

Az imént éppen visszaolvastam egy másik írásom, amit kb másfél éve az első blogbejegyzésemnek szántam. Másfél éve. Vicc. Ennyit a kitartásról. Iszonyatosan szétforgácsolom az energiáim, nem viszem véghez az ötleteim, igazából az ötletelés adta energiákból táplálkozom és ennyi. Elég szegényes táplálék! Akkor éppen 2 könyvet olvastam egyszerre, tulajdonképpen, mindegy, mik voltak. Hivatkozok rájuk a bejegyzésben-most pedig visszaolvasva röhöghetek magamon, hogy nem fejeztem be őket! Amúgy nem regények voltak, spirituális kötetek. Hah! Egy felfújt lufi vagyok, benne levegővel. Néha azt érzem, tartalom nulla. De legyünk türelmesek önmagunkkal. Ez a mostani, második nagy hatalmú felismerésem. Igencsak aktuális. Mindig mindent azonnal akarok, de már! Semmi türelmem. Vagyis, meglehetősen kevés. Tény, hogy abban hiszek, az élet úgyis olyan helyzetekbe visz bele, ahol ezt fejleszthetem. A leggyönyörűbben a gyermeknevelésben leckéztethetem meg a türelmemet. Igencsak megleckéztet, bizton állíthatom.

Mindenesetre idemásolom a másik blogbejegyzésem (sehol nem jelent meg, csak az én monitoromon) egy részét, csak, hogy teljes legyen a kép, mi is a célom a mostanival:

“A célom egy olyan blog vezetése, ami segít az eligazodásban. Szeretnék segíteni másoknak. Mindannyian keressük az utat. Mindegy, miben találjuk meg, amíg igazi elköteleződéssel csináljuk, addig van értelme! Megkérdeztem magamtól: hogy segithetnék másoknak, ha magam is útkereső vagyok? Hiszen nem lehetek biztos abban, hogy a saját felismerésem neked is segíteni fog! Ekkor jöttem rá, hogy akkor segíthetek legjobban másoknak, ha magamon segítek. Ha megismerem önmagam, ha magamon kísérletezek. Ezert csak a saját igazam írhatom le. Kérlek, kérdőjelezz meg nyugodtan bármit, kérdezz és vitatkozz, velem és magaddal, hogy rátalálj te is az utadra! Ha már magamat megváltom, egy világot váltottam meg! Ha felisméresem csak egy embernek segít rajtam kívül, azzal már óriásit alkottam! Segíts te is nekem! Annyi része és részlete van a világnak, amit a saját szűrőmön keresztül kirostálva észre sem veszek és használhatatlannak vélve, eldobom. Világíts rá, hogy tévedek! Járj mellettem az úton, segitsük egymás felismeréseit!”

Nem gyönyörű? Ugye, hogy az! Úgyhogy ebben a szellemben várlak a blogomon, szólj hozzá, igazíts ki, írd le, mit gondolsz.

Szép napot, Emizz