Kiábrándító volt a fejvadásszal a telefonbeszélgetésem. Már amikor személyesen találkoztunk, akkor is éreztem, hogy rám, mint személyre nem kíváncsi. Futószalagon jönnek hozzá az emberek, akiknek gondolom ad néhány jó tanácsot és már megy is a dolgára. Értem én, hogy neki nem a jelentkezőkből van fizetése, hanem a munkáltatókból. Számok vagyunk mi neki, nem többek. Gyorsan felméri a helyzetet, dönt és már kategorizál. Az idő pénz, megértem. Én, naiv, kis szöveggel készültem neki magamról: mik az erősségeim, mik a gyengeségeim (bizony!), őszinte akartam lenni vele, bíztam abban, hogy a segítségével idővel rá találhatok a nekem megfelelő pozícióra. Igen, tudom, most megveregethetem a vállam: ülj le, Pistike, egyes. El sem jutottunk ehhez a részhez. Hasznos javaslatokat azért kaptam tőle, ó, nagyon is! Arra vonatkozóan, hogy a munkáltató szempontjainak hogyan tudok megfelelni, az önéletrajzomból kiemelve azokat a pontokat, amelyeket illettek a meghirdetett pozícióhoz.

Amúgy a könyv, amit most olvasok (Ayn Rand: Az ősforrás), olyan gyönyörűen írja le ezt: „Nem rosszindulatból tették. Nem az érdemeiről ítélkeztek. Nem hitték azt, hogy értéktelen. Egyszerűen csak nem voltak kíváncsiak arra, hogy jó-e.”

Az állásinterjú a munkáltatóval végül nem ment vészesen, de nem is jól. Az ügynök másnap már meg sem akart ismerni a telefonban, hideg és elutasító hangnemben közölte a döntést és már tette is le a telefont. Nem baj.

Mostanában azon gondolkodom, hogy a legkisebb ellenállás felé kell menni. Amerre korlátok, nehézségek, akadályok vannak, azt az utat nem nekem szánták. Igen, önjelölt 'Ezot Erika' vagyok, lehet megkövezni. És igen, minden bejegyzés ilyen stílusban fog íródni-úgyhogy vagy azért olvass, mert érdekel és te is hasonló beállítottságú vagy, vagy pedig azért, hogy jól megbotránkozhass rajta és beolvass nekem, meg a többi hasonszőrűnek. Tőlem elférünk mindannyian.

Visszatérve az akadályokra és nehézségekre…Nem mindig láttam én ezt így. Valami nem megy? Valakinek nem vagyok szimpatikus? Fussunk neki még egyszer, meg még egyszer…Még ennél is durvább az a hitem, hogy mindannyian a nehézségekből és akadályokból tanulunk, sőt, mi több, nemesedik a lelkünk. Habár ezt még mindig igaznak érzem, mostanában felerősödött bennem az a hit is, hogy nem szenvedni jöttünk erre a világra, de komolyan…Valami nem megy? Vannak dolgok, amiket nem kell erőltetni. Menj arra, ahol simán és gördülékenyen mennek a dolgaid…

Ha visszanézek életem eseményeire, a fordulópontokra, akkor ezek mindig hirtelen felindulásból született döntésekből fakadtak, amelyekből egyenes út vezetett, akadályoktól mentesen a megvalósításig. És ahol a korlátokba ütköztem, azoknak nekifuthattam ezerszer is, téphettem a számat, pazarolhattam az energiámat, nem történt semmi. Csak beleragadtam áldatlan, vért izzadó helyzetekbe, ahol azt éreztem, még a bőrömet is levedlem, és a húsomat marcangolom, de akkor sem változik semmi. Nem kívánok arra energiát pazarolni többé, ami amúgy sem megy.

Az imént éppen visszaolvastam egy másik írásom, amit kb másfél éve az első blogbejegyzésemnek szántam. Másfél éve. Vicc. Ennyit a kitartásról. Iszonyatosan szétforgácsolom az energiáim, nem viszem véghez az ötleteim, igazából az ötletelés adta energiákból táplálkozom és ennyi. Elég szegényes táplálék! Akkor éppen 2 könyvet olvastam egyszerre, tulajdonképpen, mindegy, mik voltak. Hivatkozok rájuk a bejegyzésben-most pedig visszaolvasva röhöghetek magamon, hogy nem fejeztem be őket! Amúgy nem regények voltak, spirituális kötetek. Hah! Egy felfújt lufi vagyok, benne levegővel. Néha azt érzem, tartalom nulla. De legyünk türelmesek önmagunkkal. Ez a mostani, második nagy hatalmú felismerésem. Igencsak aktuális. Mindig mindent azonnal akarok, de már! Semmi türelmem. Vagyis, meglehetősen kevés. Tény, hogy abban hiszek, az élet úgyis olyan helyzetekbe visz bele, ahol ezt fejleszthetem. A leggyönyörűbben a gyermeknevelésben leckéztethetem meg a türelmemet. Igencsak megleckéztet, bizton állíthatom.

Mindenesetre idemásolom a másik blogbejegyzésem (sehol nem jelent meg, csak az én monitoromon) egy részét, csak, hogy teljes legyen a kép, mi is a célom a mostanival:

“A célom egy olyan blog vezetése, ami segít az eligazodásban. Szeretnék segíteni másoknak. Mindannyian keressük az utat. Mindegy, miben találjuk meg, amíg igazi elköteleződéssel csináljuk, addig van értelme! Megkérdeztem magamtól: hogy segithetnék másoknak, ha magam is útkereső vagyok? Hiszen nem lehetek biztos abban, hogy a saját felismerésem neked is segíteni fog! Ekkor jöttem rá, hogy akkor segíthetek legjobban másoknak, ha magamon segítek. Ha megismerem önmagam, ha magamon kísérletezek. Ezert csak a saját igazam írhatom le. Kérlek, kérdőjelezz meg nyugodtan bármit, kérdezz és vitatkozz, velem és magaddal, hogy rátalálj te is az utadra! Ha már magamat megváltom, egy világot váltottam meg! Ha felisméresem csak egy embernek segít rajtam kívül, azzal már óriásit alkottam! Segíts te is nekem! Annyi része és részlete van a világnak, amit a saját szűrőmön keresztül kirostálva észre sem veszek és használhatatlannak vélve, eldobom. Világíts rá, hogy tévedek! Járj mellettem az úton, segitsük egymás felismeréseit!”

Nem gyönyörű? Ugye, hogy az! Úgyhogy ebben a szellemben várlak a blogomon, szólj hozzá, igazíts ki, írd le, mit gondolsz.

Szép napot, Emizz