Rémisztő-e a középszerűség?
Vajon ki az, aki gondolkodik ilyenen? Egyáltalán, mi szükség kategorizálásra? Pontosabban, kinek van szüksége rá, hogy bekategorizálja az embereket?
A kiemelkedőknek nem hiszem. Aki csak az alkotásra koncentrál, és kiemelkedő benne, annak nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák. De ehhez egészséges önértékelésűnek kell lennie. 
Az, aki ugyan kiemelkedő, de ebben nem biztos, máshoz hasonlítgatja magát, s attól érzi magát különbnek, ha mások is visszaigazolják ezt. Vagyis ennek a típusnak már kellenek a kategóriák.
Aki középszerű-elnézést a kifejezésért-vagy nem tudja, hogy az, így nem törődik vele, vagy azt hiszi, ő kiemelkedő és mostohán kezeli a sors, és nincs az őt megillető helyen.
Ezenkívül számtalan egyéb típus van, de elvesztettem az érdeklődésem, hogy ezt boncolgassam.

Sokkal inkább az foglalkoztat most, hogy baj-e a középszerűség? Bármilyen értelemben. Azoknak, akik őket kiszolgálják, semiképp. Ők vannak a legtöbben, ergó nekik szolgálni a legkifizetőbb. És mi van azokkal, akik felismerik középszerűségüket és netán szenvednek tőle? Egyáltalán ki találta azt ki, hogy valamiben kiemelkedőnek illik lenni? Az iskola? A szülők? A társadalom?

Ha kiemelkedőkké válunk valamiben, főként olyan tevékenységben, amelyet a társadalom megbecsül, az boldogságot, de legalábbis megelégedést ad?
Mindenesetre nem hiszem, hogy ha kiemelkedővé válnék, az megadná a vágyott boldogságot. Illetve azt az érzést, hogy a helyemen vagyok. Azt hiszem, az átlagosnak is megvan a helye a világban. (Jelenleg a középszerűség demotiváló szürkeségével küzdök.)

Hiszem ugyanakkor, hogy mindenki rendelkezik egy vagy több olyan képességgel, ami kiemeli őt az átlagból. (Mindenki kiemelkedő tehát valamiben? Akkor tényleg mi értelme a kategóriáknak, az osztályzásnak az iskolában, a valamihez képest hasonlítgatásnak?) Visszatérve, ha mindenkinek van egy/több képessége, amiben legalábbis tehetséges, akkor ennek a képességnek a használata, illetve kiaknázása a mindennapi életben, a munkában nyújthat elégedettséget. Akkor itt most ellentmondok önmagamnak, a fent írtaknak?

...
Gondolkodtál azon, mik a (rejtett) képességeid? Miben vagy jó? Itt nem arra gondolok, hogy milyen munkákat láttál el eddig, milyen pozíciókban foglalkoztatnak. Hanem arra, hogy mit érzel erősségednek. Mennyire vagy tisztában ezzel? Érdemes erre időt szakítani és komolyan elgondolkodni róla. Én például közel negyvenévesen értettem meg, hogy kitűnő hallgatóság vagyok, nagyszerűen összegzek, az egészet látom és nem a részleteket. Nyilván ez még édeskevés ahhoz, hogy belőjjem az ideális pályát, de óriási előnyt ad, ha megértem, miben vagyok jó.

Hiszem azt is, hogy bármikor módosíthatsz pályát. Az ember tizenévesen jószerével fogalmatlan a képességeit illetően, pedig ekkor hozza meg az első döntést, milyen irányban induljon el. Nem véletlen lehet találni oly sok már nem fiatal pályaelhagyót. Negyven körül már biztosan megvoltak az első (sokadik?) hivatásbeli pofonok, és a sikerélmények is. Nem kedvelem azt a sajnálatos tényt, hogy az eddigi pályád, betöltött pozícióid determinálják és beszűkítik a jövőbeli lehetőségeidet. Az, amit eddig csináltál, amilyen munkát végeztél, az csak ennyit jelent, nem többet. Nem mond el rólad semmit. Mennyire azonosítod magad a munkáddal? Nekem, amikor elvesztettem egyet, évekig tartott, hogy rájöjjek, én nem vagyok azonos a foglalkozással, amit végeztem és aztán elvesztettem.

Ha meg akarod találni miben vagy jó, hol vannak az erősségeid, célszerű azt is kutatni, hogy miben tudsz igazán önfeledt lenni. Mi okoz örömet? Boldogságot, ellazulást, a helyemen vagyok érzést. Ha sikerül felidézned, minek a segítségével élheted át ezeket az érzéseket, az ismét közelebb vihet önmagadhoz. 

Visszakanyarodva az átlagossághoz...mindenki addig átlagos, amíg rá nem lel saját erősségeire, képességeire és ezeket szolgálatába állítja? Vagy inkább ezen képességek szolgálatával rátalál a saját helyére és beteljesíti célját?
Sok kérdés, ami remélem, elgondolkodtat. Ha közölnivalód akad, ne fogd vissza magadat.

Emizz