Ma hízelegtek nekem. Hízelgek magamnak, amikor azt mondom, a dícséret nem hat rám. Ez nem igaz. Viszont mindig felbőszít az, ahogy másokat meg lehet vezetni. A dícséret, melynek célja a kontroll és a hatalom, a hízelgés kivétel nélkül mindenkinél működik. 

Megtanultam uralkodni a reakcióimon, ezért mások úgy vélik, racionális vagyok. Nem vagyok az, kérdezd csak meg a férjemet, neki tuti más a véleménye. Mondtam is neki, hogy meg fog döbbenni, ha hallja, más mit emelt ki, mint erényemet. Azt mondták, az érzelmeimet jól félre tudom tenni és szükség esetén racionális döntést hozok. Részben igaz, tanult folyamat, hatalmas önkontroll kell hozzá, de ennek oka sokkal inkább csak félelem a nyílt érzelemkimutatástól. Megtanultam ugyanis, hogy az érzelmekkel kiválóan lehet manipulálni másokat. Persze más kérdés, hogy aggályosan figyelek arra, hogy ezt ne tegyem. De más ettől gond nélkül alkalmazza. Mindig megkérdem magam, vajon a hízelgés, amit hallottam, minek szól, mi a célja. Nem véletlen, hogy olyan férjet választottam, aki 12 év alatt néhányszor mondta csak, hogy szép vagyok. Vajon a hozzánk közel állóktól a hasonló véleményeket másként értékeljük? Dícséretnek inkább? Amikor magasra csap bennem az önelégültség lángja, ezt mindig megkérdezem. Olyan hamisan vagyok szerény. 

Van egy kollégám, akit nagyon nehezen viselek. Pontosabban, ha jól végiggondolom, majdnem minden munkahelyemen volt egy ilyen, sőt, még a suliban is. Ezek tulajdonképpek a csoport alfahímei, pontosabban vezéralakjai. Nem feltétlen külső alakjukban kimagaslóak ők. A csoport tagjainak irányításában alkotnak maradandót. Először csak nem értettem-de tényleg!-miért nem kedvelnek engem. Sosem hízelegtem, az őszintétlenség nem barátom. Egyenesen értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy bizony sokszor heves ellenszenvet, versengést, kivagyiságot, ő vagy én vetélkedést váltok ki. Ma már bizony értem, hogy számtalan módon kommunikáltam kimondatlan el nem fogadást feléjük. Sosem jelentettem pedig konkrét veszélyt rájuk. Nem vagyok vezéralak, sem népszerű típus, barátaimat egy kezemen meg tudom számolni, nem török dominanciára, csendes-passzív ellenálló vagyok, aki valószínűleg még idegesítőbb nekik, mint az előbb felsoroltak.

Jelenlegi munkahelyemen a kolléga, akit nem kedvelek a hízelgés fekete-öves mestere. Legalábbis a felső berkek felé. Ilyenkor mindig megkérdem magamtól, hogy hogy lehet, hogy tanult, intelligensnek tartott emberek nem veszik észre a manipulációt? Hát ennyire szükségünk van mások elimerésére? Attól érezzük magunkat jobbnak, tehetségesebbnek, ügyesebbnek, ha ezt mások elimerik? Ez azért van, mert a bennünk élő gyermek pusztán figyelemre, szeretetre vágyik? Vagy ez valami más? És az igazán tehetségesek rendelkeznek valami belső plusszal, egyfajta tartással, ami a világ ellenében sem kérdőjelezi meg magát? Vagy pont ellenkezőleg: a világ ellenében lesznek ők igazán biztosak magukban?

A kolléga mesteri módon ráérez arra is, mi az, amit rejtegetni akarsz a világ elől. Általában ez a kisebbségi komplexus és a nagyravágyás ellentmondásos keveréke. Mindenki meg van győződve saját fontosságáról, ugyanakkor reszket attól, hogy valaki más rámutat valamilyen hiányosságára. Ő ügyesen rátalál kiszemelt áldozata gyenge pontjára, hízeleg és biztat, hogy többre vagy képes, és az élet méltatlanul igazságtalan veled. Felszítja a versengés tüzét, a kivagyiság érzését. Támogatóként, barátként áll melletted, látszólag legalábbis. A többség bekajálja. Én meg nyomom a csendes ellenállást. Megkaptam már jótanácsként, hogy csak egy kisgyerek dacoskodik ilyesfajta lázadással. A józan bölcs ezt elfogadva, a játékszabályok betartásával egyszerűen csak kivonul a játékból. Ettől jócskán messze vagyok, sajnos.

De ahogy írtam is korábban, legyünk türelmesek magunkkal, fogadjuk el korlátainkat, helyünket a világban, a játékban. Önmagad csiszolása hosszú folyamat. Kár, hogy a türelem ennyire nem erényem. Hiszem, hogy mindig ott fáj a legjobban, ahol változnunk kell.
Neked hol fáj a legjobban?

Emizz